Don Quijote.hu

 

 

Andrey Tarkovsky

Áldozathozatal

(részletek)

 

Egyszer, réges-régen... volt egyszer egy öreg szerzetes, aki egy ortodox kolostorban élt. Pamve volt a neve. Egyik nap az öreg szerzetes elültetett egy kiszáradt fácskát egy hegyoldalba. éppen így Aztán meghagyta fiatal tanítványának, Ioann Kolov-nak, aki szintén szerzetes volt, hogy minden áldott nap öntözze meg a fát, amíg csak az új életre nem kel.

 

Minden nap kora reggel Ioann megtöltött egy vödröt tele vízzel  Felkaptatott a hegyre és megöntözte a kiszáradt fát, aztán este, amikor már leszállt a sötétség visszatért a kolostorba. Három éven át cselekedett ugyanígy nap mint nap. Aztán egyszer egy szép napon, amikor felment a hegyoldalba azt látta, hogy az egész fát rügyek borítják!

 

Mondhatsz akármit, de egy módszernek, egy rendszernek megvannak a maga erényei. Tudod, néha azt mondom magamnak, ha minden egyes nap az óra ugyanazon ütésére ugyanazt az egyszerű cselekedetet végezné el valaki,  akárcsak egyfajta rituálét, változatlanul, szisztematikusan, minden nap, pontosan ugyanakkor, akkor a világ megváltozna. Igen, valami megváltozna. Meg kellene változnia.

 

Valaki felébredne reggel mondjuk pontosan 7 órakor, besétálna a fürdőszobába, megtöltene egy poharat vízzel, aztán kiöntené a vizet a WC-be és lehúzná. Akár csak ennyit!  


 

- Nos, mi mindnyájan várunk valamire! Vegyünk például engem. Egész életem várakozással telt. Tulajdonképpen egész életemben úgy éreztem magam... mintha egy vasútállomáson várakoznék.  És mindig úgy éreztem mintha csak... mintha csak az élet, amit már megéltem nem is volt igazából élet,  hanem csak egy hosszú várakozás... egy hosszan tartó várakozás valami valósra, valami fontosra! Mi a véleményed?  

- Igen, ha arra gondolsz.  Csak sose gondoltam, hogy téged ilyesmi is foglalkoztat.  

- Pedig igen! De még mennyire! Sajnos. Néha egészen különös elképzeléseim vannak. Komolyan mondom. Mint például az a törpe. Az a hírhedt törpe!  

- Milyen törpe? Na most aztán sikerült teljesen összezavarnod.

- Hát hisz tudod te melyikre gondolok! Az a púpos! Eh? Szóval amelyiket Nietzsche említett. Amelyiktől Zarathustra elájult.

- Elájult? Mégis miről beszélsz?

- Úgy értem, ismered Nietzschét, igaz?

- Nem, személyesen nem. Nem tanulmányoztam annyira behatóan. Mindazonáltal... érdekel engem, azt el kell ismernem. És?

- Néha buta gondolatok járnak a fejemben, olyanok mint... mint ez az "örökös körforgás". Éljük az életünket, egyszer fent másszor lent. Reménykedünk. Várunk valamire. Reménykedünk, elvesztjük a reményt, Végül meghalunk. Aztán újraszületünk. De semmire sem emlékszünk. És minden elölről kezdődik. Nem pontosan ugyanúgy, hanem egy parányit, csak egy parányit másképpen. De ez még mindig olyan reménytelen... és nem tudjuk, miért. Igen.. Nem, úgy értem.. Valóban teljesen ugyanúgy, egészen pontosan ugyanúgy. Úgyszólván csak egy következő előadás. Ha ez velem is így történik, azt hiszem, Én mindig ugyanúgy teszek. Fura, nem?

- Ezt már hallottam, nincs ebben semmi új. Nem te találtad ezt ki. Tényleg úgy gondolod, hogy az emberiség képes kidolgozni egy egyetemes koncepciót, úgyszólván egy modelljét az Abszolút Törvénynek, az Abszolút Igazságnak? Hisz ez olyan volna, mintha megkísérelnénk egy új világot alkotni!  Mint a teremtő! És te hiszel a te törpédben, ugye? A te "körforgásodban"?

- Igen... Néha hiszek. Nem érted? Ha tényleg hiszem, akkor úgy is lesz. "Higgyétek, hogy adatott, és megadatik nektek."  

 

Az ember mindig megvédte magát másokkal szemben, a természettel szemben.  Folytonosan meggyalázta a természetet. Ennek az eredménye egy olyan civilizáció, mely erőre, hatalomra, félelemre, függőségre épül. Az egész "technikai fejlődés" csak arra jó, hogy ellát minket kényelemmel, mely mértékké vált. És az erőszak eszközeit adja, hogy fenntarthassuk hatalmunkat.  

 

Olyanok vagyunk, mint a vadak! Arra használjuk a mikroszkópot amire a bunkósbotot! Nem, dehogy is. A vadak is morálisabbak nálunk! Mihelyt tudományos felfedezést teszünk, azonnal a Gonosz szolgálatába állítjuk.

 

És ami a mércét illeti,  néhány bölcs ember régen azt mondta, hogy ami szükségtelen, az bűn. Ha ez így van, akkor az egész civilizációnk a bűnre épül, a kezdetektől a végéig. Egy borzasztó diszharmónia, vagy ha úgy tetszik egyfajta egyensúlyhiány alakult ki materiális és a spirituális fejlődésünk közt.

 

A kultúránk hibás. Úgy értem, a civilizációnk.  Alapjaiban hibás, fiam! Talán arra gondolsz, hogy tanulmányoznunk kellene a problémát és együtt keresni rá megoldást. Talán megtehetnénk, ha nem lenne ennyire késő.  Túl késő. Istenem, milyen semmitmondó ez a beszéd! "Szavak, szavak, csak szavak!" Legalább már értem mire gondolt Hamlet. Torkig volt a fecsegőkkel.


 

- Megjöttem, és hoztam neked egy ajándékot.(...)

- Milyen gyönyörű! (...) Ez túl nagy ajándék. (...) Tudom azért nem volt nagy áldozat, de...

- És miért ne lett volna az? Természetesen áldozathozatallal járt! Minden ajándék áldozathozatallal jár. Ha nem így lenne, akkor miféle ajándék lenne?

 

 

- Nagyszerű lehetett, amikor még ilyennek képzelték a világot.

- Ez az Európa inkább a Mars bolygóra hasonlít. Vagyis semmi köze a valósághoz.

- Nincs. De az emberek akkor is éltek! És ráadásul nem is rosszul. Az az érzésem, hogy a térképeinknek semmi közük sincs a valósághoz.  

- Miféle valósághoz? Egyre csak a valóságot hajtogatod.

- Valóság?! Mi az a valóság? Nézünk, de nem látunk.  Itt van mondjuk egy csótány. Egy csótány?! Itt mászik egy csótány, egy tányérban szaladgál körbe-körbe. Úgy képzeli előrefelé halad egy világos cél irányába. Honnan tudja, hogy mit gondol egy csótány? Lehet hogy ez egy rituálé. - Igen! - Az ő saját szertartása.  

- Aha. "Meglehet."

- Bármi lehet.

- "Meglehet."

- Egyébként az ami miatt otthagytuk a "valóságot", a valóság volt.