Csata
Nevetett reménytelenséget kifejező mozdulatomon.
- Nem akarok rágondolni don Juan!
- Miért?
- Értelmetlen . Ha amúgy is ott vár, miért aggódjak miatta?
- Nem azt mondtam, hogy aggódj miatta.
- Hát akkor mit csináljak?
- Használd fel! Megbánás, szomorúság és aggodalom nélkül összpontosítsd figyelmed halálod és önmagad közötti kapcsolatra! Összpontosíts arra, hogy nincs időd, és hagyd, hogy cselekedeteid ebből fakadjanak! Legyen minden, amit csinálsz, az utolsó földi csatád! Csak így lesz jogos erő a tetteidben. Különben életed végéig bátortalanul csinálsz mindent.
- Olyan szörnyű bátortalannal lenni?
- Nem. Ha halhatatlan vagy, akkor nem. De ha halandó vagy, akkor nincs idő a bátortalankodásra, egyszerűen azért, mert ettől valami olyasmihez ragaszkodsz, ami csak a fejedben létezik. A bátortalanság nyugtat, amíg a dolgok átmenetileg csendesek, csakhogy aztán a lélegzetállító, titokzatos világ kitátja száját, hogy bekapjon, ahogy ez mindannyiunknál bekövetkezik. És ekkor rájössz, hogy biztos módszereid egyáltalán nem voltak biztosak. A bátortalanság megakadályoz abban, hogy megvizsgáljuk és kihasználjuk emberi sorsunkat.
- Nem természetes állandóan a halálunkra gondolni don Juan!
- A halálunk vár ránk és könnyen lehet, hogy ez, amit most csinálunk, életünk legutolsó csatája a Földön - nyilatkoztatta ki ünnepélyes hangon. - Csatának nevezem, hiszen küzdelem. A legtöbben minden küzdelem, minden gondolkodás nélkül váltanak egyik tettről a másikra. A vadász azonban minden tettét előre felméri; és mivel bensőségesen ismeri halálát, megfontoltan cselekszik; mintha minden amit tesz, az utolsó földi csatája lenne. Bolond, aki nem veszi észre a vadász előnyét embertársaival szemben. A vadász megadja utolsó csatájának a kellő tiszteletet. Magától érthetődő, hogy utolsó földi csatájában a tőle telhető legjobbat adja. Így a legjobb érzés. Ez tompítja a félelem élét.
►Részlet: Carlos Castaneda - Ixtláni utazás