Lance Armstrong
Bicikli életre-halálra
(idézetek)

"Százévesen szeretnék meghalni, hátamon az amerikai zászlóval, sisakomon Texas csillagával, miután leszáguldottam egy alpesi lejtőn 120 kilométeres sebességgel. Egy utolsó célvonalon szeretnék átszállni, miközben csodálatos feleségem és tíz gyermekem tapsolva ünnepel."

 

"Az igazság az, hogy a rák volt életem legjobb eseménye. Nem tudom, miért kaptam meg ezt a betegséget, de csodákat tett velem, és nem szeretném kitörölni az emlékezetemből"

 

Forrás: Élet és tudomány

 

"Tovább hajtottam felfelé, és a hegy egyre meredekebb lett. Ez az emelkedő kiváltott belőlem valamit. Ahogy felfelé tekertem, szemem előtt lejátszódott az életem, a gyerekkoromtól az első versenyeken át a betegségemig, és ahogy az megváltoztatott. Talán a felfelé kapaszkodás primitív erőfeszítésétől egyszerre szembe tudtam nézni mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket hetek óta halogattam. Rájöttem, hogy ideje abbahagynom a semmittevést..."
 

Forrás: Ma.hu

[...] Első nagy versenyemen minden olyan olyasmit elkövettem, amitől az edzőm óva intett. Japánban voltunk, az 1990-es utsumomiyai amatőr világbajnokságon, amely 185 kilométer nehéz terepen, egy hosszú, kemény emelkedővel. A dolgokat nehezítette a fullasztó hőség, 30 °C feletti hőmérséklet. Az Egyesült Államok válogatottjának tagja voltam, edzőnk pedig Chris Carmichael, hirtelenszőke, szeplős fiatalember, akit még nem ismertem eléggé – és nem hallgattam rá.

Chris szigorú utasításokat adott: maradjak a boly hátuljában a verseny jó részében, és figyeljem az ő jelzéseit, mielőtt bármit is tennék. Túl meleg volt ahhoz, a terep pedig túl fárasztó, hogy legelöl próbáljak haladni az ellenszélben. Sokkal okosabb, ha a többiek mögött maradva tartalékolom az energiáimat.

– Azt akarom, hogy várj – mondta Chris. – Nem akarlak az élbolyban látni, ahol te kapod az egész szelet.

Bólintottam, és rajthoz álltam. Az első körben úgy tettem, ahogy tanácsolta, és hátul maradtam. De azután nem bírtam magammal; próbára akartam tenni a lábaimat. Elkezdtem előrejönni, a második körben átvettem a vezetést, és amikor az ellenőrző ponthoz értem, már teljesen egyedül voltam, 45 másodperccel a mezőny előtt. Mikor elhúztam Chris előtt, rápillantottam, és azt láttam, hogy széttárja a karját, mintha azt kérdezné: „Mi csinálsz?”

Rávigyorogtam, és a texasi Longhorn marha jelét mutattam neki, kisujjamat és mutatóujjamat felemelve. Hajrá, ökleld fel!

Chris elkezdett üvölteni a körülötte álló amerikaiaknak: Mi a fenét csinál?

Hogy mit csináltam? Egyszerűen mentem. Az ilyen megmozdulások később klasszikus Armstrong-akcióként váltak ismertté: ellentmondásos és látványosan meggondolatlan támadás volt ez is. Három további körön át szólóban vezettem, és nagyjából másfél percnyi előnyt szereztem. Már nagyon meg voltam elégedve önmagammal, amikor egyszer csak a hőség kezdett fölém kerekedni. A következő, amit észrevettem, az volt, hogy vagy harminc fickó utolért és csatlakozott hozzám. Ekkor már kezdtem szenvedni, pedig a verseny fele még hátravolt. Megpróbáltam továbbra is az élen maradni, de már nem volt elég tartalékom; a hőség és az emelkedők is kiszívták minden erőmet, így végül tizenegyedikként értem a célba.

Mindettől függetlenül, a verseny történetében ez volt a legjobb amerikai helyezés, és mire vége lett, Chris inkább örült, mint dühöngött. [...]

[...] Mivel erős kölyök voltam, jó helyezéseket is szereztem, és mások taktikájából gyakran húztam hasznot, de legtöbbször túl agresszív voltam, újra és újra abba a hibába esve, melyet annak idején Japánban követtem el, még Chris Carmichael szárnyai alatt: az élre törtem, és egyedül vezettem a mezőnyt, amíg ki nem fogytam az erőből. Néha még az első húsz közé se jutottam. Utána valamelyik csapattársam megkérdezte: – Mi az ördögöt csináltál?

Sután csak ennyit válaszoltam: – Olyan jó érzés volt. [...]

Och és Chris tudta, hogy a hosszú távú versenyek nem csupán a fájdalom tűréséről szólnak, hanem fájdalom okozásáról is, és az én támadó akciómban meglátták a ragadozó természet csíráit. „Hallottál már arról, hogy amikor valakit leszúrsz, az téged is érint? – kérdezte egyszer Chris. – Hát ugyanígy érint a bicikliverseny is. Ne áltasd magad, ez is késpárbaj.” [...]

[...] Ahogy közeledett a nyár, úgy nőttem fel én is. A biciklin is kezdtek összejönni a dolgok, és kiegyensúlyozottá vált a versenystílusom. „Megtörténik, amire számítottunk” – mondta Och, és igaza volt. Egy amerikai versenyszponzor, Thrift Drugs, egymillió dolláros jutalmat ajánlott fel annak, aki elnyeri a kerékpározás hármas koronáját, három nagy hírű amerikai versenyt. Teljesen belecsavarodtam a gondolatba. Mindhárom verseny teljesen különbözött egymástól: ahhoz, hogy a jutalmat elnyerd, győznöd kellett egy kemény egynapos versenyen Pittsburghben, aztán egy hatnapos körversenyen Nyugat-Virginiában, és végül az Egyesült Államok Profi Bajnokságán, amely egynapos országúti verseny volt Philadelphibában, 250 kilométeres távval. Kegyetlen erőpróba volt, és ezt a kezdeményezők is tudták. Csak olyan versenyző nyerhette meg, aki minden műfajban jó volt: egy személyben sprinternek, hegymászónak és körversenyzőnek is kellett lennie, és mindenekelőtt kíméletlenül állhatatosnak – ami pedig rám akkoriban egyáltalán nem volt jellemző.

Minden versenyző arról beszélt, hogy milyen jó lenne elnyerni ezt a jutalmat, aztán a következő mondatban már megállapítottuk, hogy mennyire lehetetlennek tűnik ez. De egy este, amikor anyámmal beszéltem telefonon, megkérdezte:

– Mennyi az esélye annak, hogy valaki elnyerje azt az akármit? – Én pedig válaszoltam: – Sok.

Júniusra megnyertem az első két fordulót, a sajtó majd' megőrült, a jutalom kitűzői pedig kezdték rosszul érezni magukat. Már csak az amerikai profi bajnokság volt hátra Philadelphiában – de ott rajtam kívül 119 kerékpáros lesz, aki mind engem próbál megállítani. Hatalmas volt a várakozás; úgy számították, hogy legalább félmillió ember fog az útvonal mentén sorakozni.

A verseny előtt felhívtam anyámat, és megkértem, hogy repüljön Philadelphiába. Ilyen rövid idővel az indulás előtt majdnem ezer dollárt kellett fizetnie az oda-vissza jegyért, de úgy döntött, hogy ezt egyfajta lottószelvénynek fogja fel – ha nem jön el, és én nyerek, soha nem bocsátja meg magának, hogy nem volt ott.

Eltökéltem magamban, hogy ezúttal okosan versenyzem, semmi esztelen rohamtámadás. Gondold végig a versenyt, mondtam magamnak.

A nap legnagyobb részében így tettem. Aztán, amikor még vagy harminc kilométer volt hátra, nekiindultam. Az egész pálya leghírhedtebb emelkedőjén – a Malayunkon – lendültem támadásba, szinte dührohamban vágtattam előre. Nem tudom, mi történt – csak annyit tudok, hogy „kilőttem a nyeregből”, lábam úgy kalapálta pedálokat, mint egy gép, és így süvítettem öt teljes másodpercen át, amivel hatalmas rést vágtam a mezőnyben.

Az utolsó előtti hosszban már ahhoz is elég volt az előnyöm, hogy csókot dobjak anyámnak. A célvonalon akkora előnnyel haladtam át, amilyenre még nem volt példa a verseny történelmében. Riporterek gyűrűjében szálltam le a bicikliről, de kitörtem közülük, egyenesen anyámhoz mentem, és egymás vállára borulva sírtunk. [...]

[...] Néha még mindig rám tört a türelmetlenség. Egy ideig fürgén hajtottam, aztán visszaestem. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyha nyerni akarok, akkor először lassabban kell mennem. Időbe telt, míg megbarátkoztam a gondolattal, hogy a türelem nem egyenlő a gyengeséggel, és hogyha átgondoltan versenyzek, attól még a tudásom legjavát tudom nyújtani. [...]

http://kmd.piar.hu/osztalyok/2005_b/irodalom/amstorng.htm