"[Szókratész] No de most,
Kritónom, fogadjunk szót neki, és hozza be valaki a mérget, ha már
megdarálták; ha pedig nem, darálja meg az az ember.
És Kritón így szólt: - De én úgy látom, Szókratész, a nap még a hegyek
fölött áll, s még nem merült alá. És azt is tudom, hogy mások is jóval
később isszák meg, mint amikor hírül hozzák nekik a parancsot, és előbb
jóízűen esznek és isznak, és egyesek még együtt is vannak azokkal, akiket
megkívánnak. Azért ne siess egy csöppet se, mert ráérsz.
És Szókratész így szólt:
- Természetes, Kritónom, hogy azok, akikről te beszélsz, így tesznek, mert
úgy gondolkoznak, hogy nyernek vele valamit, ha így tesznek, és az is
természetes, hogy én nem teszek így: mert én úgy gondolkozom, hogy nem
nyerek vele semmit, ha kicsit később iszom ki, és csupán nevetséges lennék
saját magam előtt, ha tapadnék az élethez és takarékoskodnék azzal, amiből
már semmim nincs. Menj hát - szólt -, fogadj nekem szót és ne tégy
másként.
És Kritón ennek hallatán intett a közelben álló fiúnak. És a fiú kiment,
és hosszabb idő elteltével jött vissza, azzal, akinek át kellett adnia a
mérget, amit már megdarálva hozott egy kehelyben; Szókratész pedig, amikor
megpillantotta azt az embert, így szólt:
- Legyen; mondd jóember, mert te értesz ezekhez a dolgokhoz, mit kell
csinálni?
- Semmit - szólt -, csupán körbejárni, rögtön azután, hogy megittad, míg
el nem nehezülnek a lábaid, s azután lefeküdni; s így magától fog hatni.
És ezzel átnyújtotta Szókratésznek a kelyhet. És az átvéve, nagyon
derűsen, Ekhekratészem, anélkül, hogy remegett volna, és arcszíne vagy
vonásai elváltoztak volna, csupán a maga szokott módján, bikatekintettel
alulról felfelé nézve arra az emberre így szólt:
- Mi a véleményed, loccsanthatunk-e ebből az italból áldozatul valakinek?
Lehet vagy nem lehet?
- Annyit darálunk meg, Szókratész - szólt -, amennyit a kiiváshoz
elegendőnek tartunk.
- Értem - mondta ő -, de imádkozni az istenekhez lehet és kell is, hogy
szerencsés legyen ez az átköltözés innen oda; imádkozom is érte, és bár
így lenne.
És nyomban e szavak után szájához vitte és nagyon könnyedén és készségesen
kiitta. És a legtöbben közülünk eddig a pillanatig nagyjából vissza tudták
tartani könnyeiket, de amikor láttuk, hogy issza, és hogy már kiitta,
tovább már nem, és nekem is szakadtak a könnyeim feltartóztathatatlanul,
úgyhogy arcomat elrejtve sirattam magamat: mert nem őt, hanem saját
balsorsomat, hogy egy ilyen férfiút, ilyen barátot kell elvesztenem.
Kritón pedig még előbb, mint én, mert nem bírta visszatartani könnyeit,
félrehúzódott. Apollodórosznak pedig már előzetesen is szüntelenül
omlottak a könnyei, s most felüvöltve, hangos jajveszékelésben tört ki, és
mindenkit megrendítette a jelenlevők közül, csak magát Szókratészt nem. Ő
pedig így szólt:
- Mit műveltek, ti fura emberek! Hiszen én éppen azért küldtem el az
asszonyokat, hogy ne csapjanak ilyen lármát; mert azt hallottam, áhítatos
csendben kell meghalni. Csillapodjatok le már, és embereljétek meg
magatokat.
És mi, amikor ezt hallottuk, elszégyelltük magunkat és visszafojtottuk
könnyeinket. Ő pedig körbejárt, és azután, amikor, mint mondta,
elnehezültek a lábai, lefeküdt, hanyatt, mert azt parancsolta az az ember;
és meg is tapogatta az, aki a mérget átadta, és időnként megvizsgálta a
lábfejét és a lába szárát, s azután erősen megnyomva lábfejét megkérdezte,
érzi-e; és ő azt mondta, nem; és azután megint a lábikráit: és így felfelé
haladva mutatta nekünk, hogyan hűl ki és merevedik meg. És újból
megérintette, és azt mondta, hogy ha majd a szívéhez ér, akkor távozik el.
Tehát az alsóteste már csaknem egészen kihűlt, és felfedve arcát, mert el
volt takarva, azt mondta, és ezek voltak az utolsó szavai:
- Kritón - szólt -, egy kakassal tartozunk Aszklépiosznak [a gyógyítás
istenének]; adjátok meg, és el ne mulasszátok.
- Úgy lesz - szólt Kritón -, de gondolkozz, hátha van más mondanivalód is.
Erre a kérdésre már semmit sem válaszolt, hanem kis idő múlva megrándult,
és az az ember fölfedte őt, és szeme már fennakadt; Kritón pedig, amikor
ezt látta, lezárta a száját és szemét.
Ez volt a vége, Ekhekratészem, a barátunknak, a férfiúnak, aki,
elmondhatjuk, minden ember közül, akikkel valaha is találkoztunk, a
legderekabb volt, és egyáltalán, a legokosabb és a legigazságosabb."
(Platón: Phaidón In: Platón összes művei I., Európa K. Bp. 1984, 1116-119.o.)